A közösségi oldalon gyakran olvastam Ollé Lunák Mónika egyre szaporodó bejegyzéseit, amelyben leírja milyen harcot vívnak az ollétejedi gumiabroncs-feldolgozó üzem egészség- és környezetkárosító hatásaival és tulajdonosával szemben. Kicsit úgy tűnt olyan ez, mint az Erin Brockovich féle ügy, itt is csinos nő szónokol, ott is, és ugyanolyan falakba ütköznek. Persze a szomorú csak az, hogy ez ma a csallóközi valóság, nem Amerika, amely oly távoli!
Bízom benne, hogy mi vagyunk az utolsó olyan generáció, aki még elhiszi, hogy a fájdalmas menstruáció normális. Az elmúlt sok évben orvostól orvosig jártak azok a nők, akik hónapról hónapra egyre nagyobb fájdalmak között élték meg a menstruációjukat. Rengeteg csalódás, gúny, irónia ért minket. Sokan végig hallgattuk újra és újra, hogy a fájdalom csak a fejükben van, vagy épp, hogy nem bírunk elviselni egy kis fájdalmat sem és hisztizünk.
Szeretem a vadszőlőt. Piros levelei, lila fürtjei igazi ékszerei az őszi kertnek.
Ezúttal nem görög témát hoztam nektek. Ha megengeditek, elmesélnék egy történetet.Munkámból kifolyólag sokféle emberrel találkozom. A nyaraló embertípus egy külön „faj“, be lehetne őket sorolni pár kategóriába, de most nem a munkám szórakoztató mivoltáról szeretnék írni. Az emberek ide nyaralni jönnek, jól érezni magukat, egy hétre-kettőre megszabadulni a mindennapi mókuskerék unalmas körforgásától.
Szeretem megfigyelni őket, pár mozdulatukból, beszédstílusukból megtippelni, milyen emberek lehetnek. Sokukon elszórakozom, mások feldühítenek, némelyikükkel barátilag elcsevegek, de egészen mostanáig senki sem volt rám olyan hatással, mint a történetem főszereplői.
