,,Anya miért sírsz?”

 Nézem a nagyfiam arcát. Három éves múlt. Nem is annyira nagy, nekem mégis most tűnik fel a legjobban, hogy mennyire eltelt az idő. Pár héttel ezelőtt megszületett a kicsi húga és én ekkor tudatosítottam, hogy a kicsi fiam már nem kicsi. Ötször nagyobb fej, ötször nagyobb fülek, száj, szemek. Hosszú, nagyon hosszú lábak, kezek. Nevetek rajta, néha viccelődöm vele, poliphoz hasonlítom izgő-mozgó végtagjait. Ő pedig nevet. Gyermeki kacagással, teli szájjal, tiszta szívvel, csillogó szemekkel. Irigylem. Csak csodálom és irigylem. Irigylem ezt a gyermeki tisztaságot, amit benne látok s bár megmaradhatna örökre. Megvédeném a nagy világtól, ám tudom egyszer elmúlik ez a csillogó tekintet. Amikor majd jön az első igazi csalódás az élettől, amikor az élet pofon üti, amikor igazságtalanság éri… És én nem fogok tudni mit tenni! Nem tudom mindig megvédeni. Tudom. Talán nem is kell. Arra próbálom felkészíteni majd, hogy megoldja a nehéz helyzeteket. Erős személyiséget, kitartást, kemény vállakat akarok neki faragni, hogy elbírja az élet nagy terheit.

Nehéz út lesz. Látom rajta már most mennyire érzékeny. Kicsi szívére veszi a dolgokat. Tudom. Még csak három éves. Javában dúl a dackorszak…

Áldott állapotom elején kezdődött, mikor két és fél évessé vált a fiam. Nagy harcokat vívtunk. Anya és gyermek együtt sírt a padlón- és igen, néha még mostanában is. Nem tagadom, kimondom. Nincs mit szépíteni rajta. Rengeteget sírtam-sírok vele együtt. Megszámlálhatatlan alkalommal próbáltam az ő kis világának megfelelően elmagyarázni mit – miért nem lehet és ő megannyi alkalommal nem értette meg. Vagy, nem akarta megérteni. Voltam mérges, türelmetlen, kiabáló- sárkány anya. Próbáltam szépen, nyugodtan, türelmesen kérni. Következetes ember vagyok és nagyon makacs. Minden próbálkozásánál elmondom neki, hogy felesleges velem versengeni, mert az lesz végül, amit anya kért/mondott.

- Fogadj hát szót kisfiam…

…és Ő természetesen nem fogad szót. Sőt, még oda is biggyeszti nekem, hogy most rossz akar lenni. Ez aztán a hátba döfés az anyának, igaz? Próbált, és mai napig sokszor próbál megtörni. Számtalanszor sikerült neki. De csak magamban, legbelül. Hiszen nem mutathatom ki gyengeségem. Következetesnek kellett maradnom és kitartanom. Milyen könnyű leírni. Milyen könnyű dolog ez elméletben, ugye?

Oly sokszor tettem fel a kérdést magamban, vajon hogy csináljam jól!? Vajon más mi tévő lenne helyemben!? Rossz anya vagyok.

Néha, amikor nem fogadott szót nekem, a dühtől -melyet a tehetetlenségem váltott ki - idegösszeroppanásként omlottam a konyhacsempe padlójára és sírtam, sírtam, sírtam. Azt hiszem ilyenkor érezte igazán, hogy most már vége. Most már elég a ,,rossz akarok lenni kisfiúból”

Odajött, rám nézett a két nagy szemével és megkérdezte: ,,anya, mi a baj?”

Amikor sírni lát, ő még jobban sírni kezd. Látom a szemében az érzékeny kis lelkét – anyát megsirattam, pedig nem is ezt akartam igazán.

És én elszégyellem magam.

Ülök a konyhám padlójának kövén, zokogok –sírok.

Magamhoz húzom, átölelem.

Bocsánatot kér tőlem és én is bocsánatot kérek.

Elmondom neki immáron nyugodtan, tiszta fejjel, kisírt szemekkel, hogy ne viselkedjen így velem, fogadjon szót anyának.

Együtt kuporogunk a konyha csempéjén és már megtörve, megszelídülve együtt sírjuk ki magunkat.