Ezt a pár sort akkor írom, amikor hirtelen feketére váltanak a face-profilok, még nem tudom miért, de egy perccel kesőbb olvasom az abortuszlegalizációról szóló első cikket és már világos mi is a sötétség. Majd utána a másik cikket újabb fordításban, végül az angol eredetit. Ha valaki nem értesült volna róla röviden: Írországban a jóváhagyott új törvénymódosítás értelmében a terhesseg 28. hetéig végezhető abortusz. Természetesen rengetegen felháborodásuknak adnak hangot világszerte, mert a 28 hetes magzat már 38-40 cm, 1000-1200 gramm, kifeljett érző lény, e m b e r és az élete...Leginkább nők, anyák, keresztény, vallásos érzületű emberek tömege fogta a követ és hajította ,,online” a tettesekre, a gyerekgyilkosokra, mindenkire, aki ehhez az istentelen jogalkotáshoz hozzájárult, benne bárhogy közreműködött.

Amikor itt a hideg idő, a madarak belopódznak kertjeinkbe és parkjainkba élelem után kutatva. Akinek van etetője és finomságokkal látja el eme apró szárnyas barátainkat, ingyen előadásra számíthat. Hajnalban füttyögnek a rigók, hosszú trillázó monológusokat eregetve a környéken.

  Anya, feleség, nő, DONOR vagyok!

  ,,Dumagép, mindig fülig vigyor, lökött nőfély!"

  Ezeket a jelzőket kaptam az egyik volt menyasszonytól nemrégiben.

Arra jók ezek a véres, most már száradó sebek, hogy felfogjam, anyaként egyetlen egy dolgot kellene csinálnom: a gyerekeim épségére vigyázni, nekik élni. Csak nekik, velük összhangban. Fáj a lelkem, mert megint arcra esett a gyerekem, én meg pofára, mert úgy érzem megbuktam anyaként, hiszen nem tudtam megakadályozni a balesetet. Nem különben szervezőként, emberként is, amiért a gyerekek mellett nem érkezem semmivel, ami egykor és most is fontos volt, vagy lehetne. Még mindig nem tudom ennyi év után sem mikor kell kiszállni a mókuskerékből és megérdemlem-e egyáltalán azt a néha felbukkanó állomást, ahol megpihenhetek.

Egy anya vallomása!