Csak a derű óráit számolom

Második napunk szebb időt nem is ígérhetne: a napsugarak kiszínezik a hegyeket. A táj megunhatatlanul változatos: buja növényzetű völgyekből fenyőerdőkbe kanyarog fel az út, festői kis alpesi falvakon keresztül - az épületek  vagy tipikus német, faerkélyes, virággal ékes, többszintes paraszt- és polgárházak, vagy a keskeny ablakos, fazsalus olasz villák - az eredetileg színnémet Dél-Tirolt 1919-ben csatolták Olaszországhoz, akkor a betelepítések hatására alakult ki ez a vegyes kép ( küzdelmek árán, de a 20-ik század második felére  teljes autonómiát harcolt ki a tartomány, a feliratok kétnyelvűek, a német az első - figyelmébe ajánlanám mindazoknak, akik a Felvidéken feleslegesnek, sőt pofátlanságnak tartják, ha ezt követeljük). A német ház tip-top, geometrikusan elrendezett virágládákkal; az olasz kissé omladozó vakolatú, előtte, padon emberek üldögélnek. A német ház előtt nem üldögél senki, nem ér rá. A rendezettség gyönyörködtető, de kissé félelmetes - ahogy Márai írja, minden Rend mögött ott leselkedik a Rendszer, az pedig az embert sosem szereti.

R. lelkes útitársakra tesz szert három másik kalandvágyó motorosházaspár személyében (köztük miránk), azzal pár hónap szervezés, agyalás és egyeztetés után nekivágunk - irány a Keleti-Alpok. Gyorsan átszeljük Nyugat-Magyarországot és Szlovéniát - szelnénk, de R. motorja megmakacsolja magát: irdatlan sokat zabál (egy kilométerrel a benzinkút lehajtója előtt végképp kifogy és csak N. vállába kapaszkodva tudnak begurulni a kútra) és fura fekete füstöt ereget.