Én igazából láthatatlan vagyok!
Anyám sikít. Velem. Nekem. Valamit biztos rosszul mondtam, félreérthetett, csak egy kis segítséget kértem, mert nem jutok el a barátnőmhöz, pedig hetek óta nem találkoztunk.
Állok mereven. Mintha a mozdulatok elképzelhetetlenek lennének. Valami lehúz, a mellkasomban érzem a gátat, amely bénít. Valahol a levegő is elszivárog belőlem, mindjárt megfulladok. Szid. Vádol. Sérteget.
Én meg nem tudok válaszolni, mert hiábavalónak érzem, oly sokszor próbáltam már. Így csak állok előtte.
Herner Dorka munkáit, írásait Durica Kati barátnőm ajánlotta nekem. Kati most is nagyon jó tippet adott, sőt! Mikor megkerestem Dorkát a levelemmel, hogy szeretnék vele ezen a kevésbé személyes módon beszélgetni, már fel voltam iratkozva a hírlevelére és olvastam a szinte háromnaponta érkező írásait, amelyekben a vigaszt, az erőt, egy szélesebb rálátást és a női összetartozás érzését is megtaláltam.
Milyen érzés elengedni a kezed? Most, mikor megtörténik, mélységes szomorúság fog el. Ne érts félre! Megérzem mikor nem kell már az a kísérő támasz, amiért megkerestél. Minden egyes utitársamnál tudatosítottam eddig is, hogy eljött a búcsú ideje, és egy percig sem tartóztatom fel a folyamatot. Mert azt szeretném, hogy szabadon mehessen mindenki és meglelje önmagában a forrást, ahonnan meríthet támogatást, erőt, kitartást, vigaszt, vagy a folytatás útját, amikor erre készen áll. Önmagadra támaszkodj, mert akkor vagy stabil, ezért engedem el a kezed, mégha hiányozni is fogsz!
A pöttyös pizsamas nő csapzott volt és zaklatott. Három órán át hallgatta,hogy a Férje értékeli az elmúlt nyolc hét karanténban töltött napjainak eredményeit.