November 17-e közeledtével ihletet kaptam az írásra. Ez a nap a Koraszülöttek Világnapja. Sok, nagyon sok írást olvastam koramamiktól (értsd koraszülött babák anyukái). Mindegyik nagyon megható volt, a legtöbbet egyfajta panasz, segélykérés, vagy együttérzésre vágyás hatotta át.
Én most mégsem azt szeretném leírni, mennyire más, mennyivel nehezebb az élet egy koraszülöttel.
Az én írásomban ezt ne keressétek, legyen ez egyfajta vallomás, érzések, gondolatok megvallása, amelyek évek óta nyomasztanak …
Nélkülözhetetlen vagyok, mondod, szeretsz. Az eszemmel felfogom, de akkor miért nem érzem?
,,Nem tudhatod,mi a rock'n'roll, míg nem éltél nehéz időket." - mi más is jutna eszébe az embernek, mikor egy anyaságról szóló könyvet olvas (és közben igyekszik kirekeszteni tudatából a háta mögött dőlő legotornyok robaját, illetve kiheverni a sokkot, hogy a nagyobbik gyereke épp lenyelte a fogtömését) . 