Más ez a mai reggel, mint az eddigiek. Pára lepi be az udvart, a kertet. Lefőzöm a kicsi, méregerős risrettót, úgy indulok papucsban a reggeli sétámra. Nincs menő gumicsizmám, a fekete lábbeli  legalább annyira viccesen hat a csíkos pizsamanadrággal párosítva, mint a hozzá felkapott melegítőfelsővel. Elengedem. Belépni ebbe a párától misztikus birodalomba, az én titkos kertembe  egy régi - új élmény. Már-már elfeledtem. Erre sem volt idő. Ezt például visszaadták az elmúlt hónapok. Az egy helyben ücsörgés és a "csak" levés csodáját is. A megfigyelését, a rácsodálkozásét, a döbbenetét. Azét, hogy majd egy dekádnyi idő elrepült úgy, hogy ez az egész végig itt volt, az enyém volt és mégsem. A nedves fű percek alatt átáztatja a zoknim, alatta a kötést is, amely a törött lábujjamat rögzíti.  Igen, volt már ilyen. Leülök a kivágott diófánk törzséből emlékként itt fogott rönkre, nézek és hallgatok. Újratanultam ezt is.   Énekesrigó, feketerigó, vadgalamb, veréb, fakopács, zöldike, cinke, rozsdafarkú, barázdabillegető,- sose vagyok egyedül. S hogy ne maradjon ki egy madár se, Tibi bácsi kakasa is jelzi, hogy lassan kinyit a bolt emberek!  A fák kontúrjai elmosódnak ebben a reggeli varázslatban, mögöttük az eper, szedek egy marékkal, beviszem a reggelihez a családnak.

Elhalkultam az elmúlt hónapokban. Jól esett. Kisebb lett a világ, valahogy mégis több mindenre tudtam rácsodálkozni. Most újraalakul minden és én félelmemben két kézzel kapaszkodom abba, amit elszállni látok a reggeli párával. Pedig nem kellene. Meg kell tanulni újra beszélni, újra szólni, nem minden áron csendben maradni. Kimondani az elmúlt hónapok tapasztalásait. Azt, hogy mit szerettem, mit nem vagyok hajlandó elengedni és mi az, ami dühít. Mi az, amit nem hagyhatunk, nem engedhetünk a világnak, a társadalomnak, a politikának, munkaadóknak, az iskolarendszernek, a minket körülvevőknek. S tenni mindezt úgy, hogy az ember nem retteg attól, újra zajos  lesz minden és zavarodottságában megint  világgá megy, végleg  elveszik. Megtanulni közben, s utána újra visszacsendesedni. Hallani a legszebb csendet, amely segít a legőszintébben megszólaltatni  az igazság és a józan ész hangját, s amely már nem csak a reggeli kertben, hanem benne is ott van örökre.

Herner Dorka munkáit, írásait Durica Kati barátnőm ajánlotta nekem. Kati most is nagyon jó tippet adott, sőt! Mikor megkerestem Dorkát a levelemmel, hogy szeretnék vele ezen a kevésbé személyes módon beszélgetni, már fel voltam iratkozva a hírlevelére és olvastam a szinte háromnaponta érkező írásait, amelyekben a vigaszt, az erőt, egy szélesebb rálátást és a női összetartozás érzését is megtaláltam.

Közvetlen, kedves, megbízható beszélgetőpartner. Mintha velem szemben ülne az emailek váltásakor, olyan érzések közepette olvasom a sorait és mosolygok, mert tudom, hamarosan mások is kapnak belőle egy szeletet.

Milyen érzés elengedni a kezed? Most, mikor megtörténik, mélységes szomorúság fog el. Ne érts félre! Megérzem mikor nem kell már az a kísérő támasz, amiért megkerestél. Minden egyes utitársamnál tudatosítottam eddig is, hogy eljött a búcsú ideje, és egy percig sem tartóztatom fel a folyamatot. Mert azt szeretném, hogy szabadon mehessen mindenki és meglelje önmagában a forrást, ahonnan meríthet támogatást, erőt, kitartást, vigaszt, vagy a folytatás útját, amikor erre készen áll. Önmagadra támaszkodj, mert akkor vagy stabil, ezért engedem el a kezed, mégha hiányozni is fogsz!

A pöttyös pizsamas nő csapzott volt és zaklatott. Három órán át hallgatta,hogy a Férje értékeli az elmúlt nyolc hét karanténban töltött napjainak eredményeit.

Hirtelen zúgó zajt hallott a szívében és agya legmélyebb rejtekében. Bevágta az ajtót és csütörtök este 22.23-kor beült az autójába egy védőmaszkkal, egy kabátban, egy cigis dobozzal, pizsamában és világgá ment.