Az élettér az otthonunk, ahol gyerekeinket neveljük. Mi is elterveztük, az otthonunkban fogjuk leélni az életünket. Abban, ami a sivagatban sok, a nyugati országokban kevés, nálunk épp ideális. Az, ami a miénk, amiért reggel munkába megyünk, amiért saját kezünkkel dolgozunk, vagy időnkből szakítunk rá sokat, hogy ápoljuk, alakítsuk. De mi történik, ha elveszítjük a bizonyosságot, hogy ez az otthon egészséges környezetben van? Maradsz, vagy költözöl? Eladod, feladod?

Ott hagytam abba az előző beszámolómat, hogy a számomra leginkább megfelelő mozgásforma keresése során akadtam rá a Gyerünk, Anyukám csoportra. Mellette szólt, hogy néhány kisgyerekes ismerősöm is velük tornázott, így azt gondoltam, ez a mozgásprogram talán beilleszthető lesz az én egyébbként is túlzsúfolt életembe.

Néhány napja egy nyilvános helyen két nő között elhangzó beszélgetésre figyeltem fel. Egy részét cenzúra nélkül közlöm:

"Megkérdezte "azuram" mi kellene nekem idén anyák napjára! El is mondtam ám neki, miközben a legkisebb a csöcsömet rágta, ma már vagy huszadszorra, ami olyan szinten lóg már, hogy a melltartó sem tartja a helyén. Közben a középső lehúzta a gatyámat, amelyből kilátszott a tundra bugyis cellulitídás valagam, mert az meg épp hisztis rohamára akarta felhívni a figyelmem. A harmadik a játszótéren üvöltözik rám, hogy "níííízd már anya egyedül is tudom magam lökni a hintán". Nem mintha ez nagy szám lenne egy öt éves fiútól, de azért nem küldtem melegebb éghajlatokra, akár repülve is, ha már tudja magát hintáztatni! Na ekkor mondtam az én kedvesemnek, hogy fogd meg a gyerekeket, vidd ahova akarod és engem hagyjatok egy doboz fagyival a tévé előtt punnyadni, legalább egy napig, valamilyen IQ ligh sorozat előtt. Oszt el vagyunk rendezve!"

Nos, Hölgyeim! Hozzászólás?

Szinte minden nap belebotlik az ember egy egy fotóskihívásba az interneten. Bár nekem mindig nagyon tetszettek ezek a kezdeményezések, eddig még egyetlen alkalommal sem csatlakoztam hozzájuk. Most viszont magam is úgy éreztem, hogy nekem és a környezetemben sok más, számomra fontos embernek is szüksége van arra, hogy elkezdje látni a szépet.

Ettől szép – ezt a nevet kapta a MNLJ májusi fotóskihívása. És hogy mit szeretnénk kérni azoktól, akik csatlakoznak hozzá?

Május során, lehetőség szerint minden nap ( nem kötelező naponta, de persze az lenne a legjobb) készítsetek egy képet, amely dokumentál egy pillanatot, élményt, dolgot, ... bármit, amitől szép az adott napotok. Apróságokra gondolunk, egy finom ételre, egy szál orgonára, életképekre, egy vidám selfire, egyszóval bármire, ami értelmet ad.

Merthogy erről van szó, - az ilyen kis dolgok adnak ízt a pillanatnak, színt az életnek. Mi mégsem látjuk meg őket, mert valami fáj, valami dühít, valaki bánt, másnak szebb és jobb, na meg persze könnyebb. És igen, gyakran van, hogy az ember mélyebbre kerül, mint szabadna, mert betemetik a gondok és a kötelességek és mi valahogy úgy voltunk nevelve, hogy az élet az csak tökéletesen szép, részleteiben sosem. Kevés, ha az utunk elején vagyunk, vagy úton, mert már régen ott kellene tartanunk. Arról nem is beszélve, mit érünk, ha éppen a porba hullva kapkodunk egy kis levegőért a földön.