Egy nyolc éves kislány anyukája vagyok. Sofi 5 hónapos korától atópiás ekcémában szenved. Nemcsak itt – ott, hanem mindenütt, az egész testén. Nagyon hosszú és nehéz út áll mögöttünk, hiszen a kicsi mindenhol vakarta magát. Ez nem olyan „normális vakarás“ volt, hanem más, ez olyan vad és fájdalmas (, amíg nem vérzett nem hagyta abba, és volt, hogy akkor sem). Idővel a bőre rezisztens lett a szteroidokra. Ez egy nagyon kemény időszaka volt az életünknek, amely során mindent kipróbáltam, hogy enyhítsem a lányom szenvedését – higgyék el, nem túlzok!

Talán ma már kimondhatjuk (és még mindig nagyképűnek hangzik majd), a polgári társulásunkba tett munka visszahozta az energiát, hiszen nagyon sikeres kezdeményezés. Ez most már nem csupán néhány ismerős véleménye, hanem azon több mint kétezer nőé is, akik aktív közösséget alkotnak velünk. Hogy mi a mi titkunk? 

Amikor ezeket a sorokat írom, pálmafafrizurával a fejem tetején, teljesen leizzadva, leamortizálva ülök, nyakamban  a vizes  törölközőmmel.  

Le kellene zuhanyoznom, de annyira felpörögtem a mozgástól és a sikerélménytől, hogy szeretném még előtte leírni  a történetemet.

Gyorsan kezembe veszem a notebookomat ,  ... igen, jól olvassátok, ... az edzésem ugyanis a nappalinkban zajlott éppen.

Ma a Nárciszok napja alkalmából pici  sárga kitűzőket árusító és pénzadományt gyűjtő fiatalokkal volt teli a város.  A rák ellen küzdő emberekre emlékezünk ezen a napon és néhány euróval az ő életminőségük javulásához járulunk hozzá. Gyakran hangoztatjuk, hogy a pénz nem minden és a nagy általánosságban ez így is van. A rákkal küzdő embernek is elsősorban orvosi ellátásra, szakértői segítségre van szüksége, de a betegség súlytotta  családok gyakran anyagi problémákkal is küzdenek, hiszen  a forrásaik egy jelentős része a beteg családtag gyógyulására és ellátására megy el.

Mióta aktív kereső ember vagyok, a fizetésem egy fix részét olyan alapítványoknak adom, amelyek hasonló családokat támogatnak. Megvan rá a személyes  okom. Nekünk is nagy megkönnyebbülés  lett volna, ha annak idején segítséget kapunk, mikor a szüleim utánam autóztak nap mint nap a kórházba, vették meg a legegészségesebb élelmiszereket a kemoterápia alatt, vagy a méregdrága parókát. Mi nem kaptunk segítséget, állam bácsi  egy év jelképes támogatás után úgy döntött, a rák nem elég nagy nyomorúság és az egy év alatt folyósított  összeget az apukám fizetéséből visszavonta.   Gondolom nem voltunk rászorulók. Egy állatgondozói és egy varrónői fizetés magas lehetett három gyerekre, köztük egy rákosra.  Akkor megfogadtam, hogy én tenni fogok azért, hogy minél kevesebb családnak kelljen ilyen helyzetbe kerülnie.  Erre emlékezem meg én a Nárciszok napján és az év minden hónapjában, amikor megkapom a fizetésem.  Segítsétek pénzadományotokkal ti is a Rákellenes liga, vagy a Dobrý Anjel  alapítványokat!  Nem csak pénzt adtok, hanem időt, teret, lehetőséget ezeknek a családoknak arra, hogy a betegeikre koncentrálhassanak, ne pedig exisztenciális problémákat kelljen oldaniuk.