Az elmúlt három évben nagyon intenzíven foglalkoztam az autizmussal. Beleolvadt a mindennapjaimba a téma, hiszen időm nagy részét autizmussal élőkkel töltöttem, velük dolgoztam, nekik segíthettem.

Szerveztem rendezvényeket, tartottam előadásokat, nyilatkoztam a sajtónak.  Most, hogy küldetésem lassan véget ér, hozzátok szólok, kedves autizmussal elő barátaim.

Egy nyolc éves kislány anyukája vagyok. Sofi 5 hónapos korától atópiás ekcémában szenved. Nemcsak itt – ott, hanem mindenütt, az egész testén. Nagyon hosszú és nehéz út áll mögöttünk, hiszen a kicsi mindenhol vakarta magát. Ez nem olyan „normális vakarás“ volt, hanem más, ez olyan vad és fájdalmas (, amíg nem vérzett nem hagyta abba, és volt, hogy akkor sem). Idővel a bőre rezisztens lett a szteroidokra. Ez egy nagyon kemény időszaka volt az életünknek, amely során mindent kipróbáltam, hogy enyhítsem a lányom szenvedését – higgyék el, nem túlzok!

Talán ma már kimondhatjuk (és még mindig nagyképűnek hangzik majd), a polgári társulásunkba tett munka visszahozta az energiát, hiszen nagyon sikeres kezdeményezés. Ez most már nem csupán néhány ismerős véleménye, hanem azon több mint kétezer nőé is, akik aktív közösséget alkotnak velünk. Hogy mi a mi titkunk? 

Amikor ezeket a sorokat írom, pálmafafrizurával a fejem tetején, teljesen leizzadva, leamortizálva ülök, nyakamban  a vizes  törölközőmmel.  

Le kellene zuhanyoznom, de annyira felpörögtem a mozgástól és a sikerélménytől, hogy szeretném még előtte leírni  a történetemet.

Gyorsan kezembe veszem a notebookomat ,  ... igen, jól olvassátok, ... az edzésem ugyanis a nappalinkban zajlott éppen.