A minap egy cikkben azt olvastam, hogy március 20-a a boldogság világnapja. Ugyanitt felteszik a kérdést az olvasónak, hogy kinek mit jelent a boldogság.

Elgondolkodom rajta én is milyen az, amikor boldog vagyok és mi is váltja ki belőlem ezt az érzést. Először csak  “földi” dolgok jutnak az eszembe. Például napok, - tudjátok, amikor minden úgy igazán összejön. Amikor kapok valami nagyon jó hírt. Amikor aznap mindenki kedves hozzám. Amikor kapok egy pozitív visszajelzést arról, hogy jól csinálom a munkám. Vagy egyszerűen csak végre újra egész nap élvezhetem a nap melegítő sugarait a hosszú tél után. Ahogy így átgondolom, milyen dolgok is tesznek boldoggá, arra a felismerésre jutok, hogy a boldogságom forrása egy sokkal mélyebb és emelkedettebb érzésből fakad. Ez pedig a hála.

Nógell Ürögi Klárával februárban ismerkedtem meg, amikor a Szülés, mint trauma címet viselő klubestünkön beszélgetőpartnerünk volt. Alázata, embersége, a belőle áradó harmónia azonnal megfogott. Pont emiatt kértem meg, hogy kicsit bővebben meséljen önmagáról, az útról, amit megtett! Emellett a szülési élményekről, a nehézségekről is kérdeztem, az anya és az apa szerepéről a folyamat közben! Őszintén és nagyon érdekesen mesélt is...!

Fél éve kaptam egy rendhagyó születésnapi ajándékot: repülőjegyet Londonba. Az uticél összefügg az adományozóval, hiszen Moncsi az egyik kísérőm az életemben, a másik meghatározó kísérőm pedig ott él, Anita barátnőm. Az ajándékozást megelőzte egy komoly tanácskozás, véleménycsere a családom és a lányok közt, mert egyesek arra tippeltek, hogy nem repülök el a gyerekeim nélkül három napra, két éjszakára, míg voltak, akik azt gondolták biztosan bevállalom. Épp emiatt Moncsi szorongva adta át a meglepetést, és meghagyta, hogy ha nem szeretnék menni, megérti, elfogadja, de felkészülhetek az elszakadásra, hiszem az még öt hónap...Én pedig úgy döntöttem, igenis megyek és kihasználom az alkalmat, hogy hét évvel ezelőtti állapotot éljek meg, amikor még nem a gyerekek körüli teendők töltötték ki a napjaim nagy részét.

Szerdára szabit vettem ki.  Húzós hónapok vannak mögöttem, de az előttem álló időszakra tekintve legalább ennyire feszes lesz a tempó. Kell a leállás, kell egy kis törés a feladatokkal teli napok közt, kell két mély lélegzet, egy kicsi a másból.

Én a szabiban a szabadnap előtti koraestét szeretem a legjobban. Ma is volt rohanás, úton voltam kora reggeltől, vártam a lelassulást, a játékot az udvaron  a kéthónapos labradorral és a gyerekkel. A nagy kézilabdaedzésen van, lesz egy kis idő csak úgy lenni.

Volt. Konkrétan a felsőm cseréjéig jutottam, amikor éktelen ordítást hallottam az udvarról. A kisebbik volt az. A hangjából ítélve rögtön tudtam, nagy a baj. Nem egy sírós gyerek. Eszeveszetten futottam ki a házból, cipő nélkül, át az udvaron, amikor is megláttam a teljesen véres arcú, fájdalmasan nyerítő gyereket.  A két tenyerébe folyt a vére. Folyt. A perc töredéke, amikor nyerítenél, de nem lehet, elfutnál, de nem szabad, eltakarnád a szemed, pedig oda kell nézned... borzasztó. Jelen lenni, az erősen vérző sebeket egy ezredmásodpercnyi idő alatt felmérni. Egy a szeme felett, mély, sebészet, egy az orrán, detto. Összeszorítja a szemét. Rettegve de határozottan szétnyitni azt, hogy a szemgolyója egyben van-e.  Egyben volt.