Naponta látok olyan személyeket, akik rászorulók. Naponta a közösségi média is kidobja hogyan tehetném jobbá, élhetőbbé egy beteg gyerek életét, akár egy, kettő, három szegény család mindennapjait. Rengetegen vannak! Néhány hónapja személyesen is megkeresett egy magyarországi serdülő fiú, hogy bármit, pontosabban mindent elfogadnak, csak segítsek. Alapjában bizalmatlan vagyok, mert annyi helyen olvashatóak az átverések történetei. De, ha nem teszek semmit, marad bennem szomorúság, mert azt érzem, kötelességünk felemelni az elesetteket, ha már nekünk megadatik, hogy épp nem a padlón vagyunk. Így amikor megkeresett Bordovács Karvai Anett, hogy a saját lehetőségeink szerint támogassuk a munkájukat, úgy éreztem, nyílik egy kis kapu. Vele beszélgettem segítségről, de hamar kiderül számomra az is, hogy ez a fiatal nő szívét lelkét és minden erejét fekteti ebbe a munkába, amelyet az Ember az emberért PT végez.

Másfél éves tudatos életmódjavító folyamatomba a múlt év nyarán csatlakozott be a kerékpározás, mint sport.

Író és a szavak súlyával tisztában lévő emberként még mindig óvatosan használom némely kifejezéseket, ezért sem merem életmódváltónak nevezni magam, mert van itt kérem botlás ezer, sokkal valósághűbb a fentebb használt kifejezés az én eddig megtett utamra.

Sport ... a három pontnak komoly szerepe van ebben a mondatban, mert én sportnak olyan rendszeres mozgást neveznék, amelyben nincsenek fél éves kihagyások, esetemben pedig volt. Nos, ezt a kis pauzát tőlem függetlenné minősítem, nem terhel felelősség, hiszen az ősz elején előbb két lábujjamat törtem el a masszív fa székkel vívott összeütközés következtében, majd pedig jött a tél. Télen meg ugye ki biciklizik? Okés, valaki biztosan, de én, mint átlagember, kezdő sportoló biztosan nem.

Szóval sok hónapnyi kihagyás után a hétvégén újra elég erőt éreztem magamban a fantasztikus időjárásnak is köszönhetően ahhoz, hogy újra visszaüljek a nyeregbe és legyőzzem saját magamat, na meg a rám váró kilómétereket.

Anett barátnőmmel közösen tekerünk a kezdetek óta. Van amögött egy komoly logisztika, ahogy két kisgyerekes anya lelép biciklizni vasárnap délután.

Esetemben taktikus módon teremtettem meg ennek körülményeit. Mivel számítottam két aktív gyerekem nemtetszésére sportolási szándékom hallatán, elvittem őket lefárasztani egy gyerekbarát öt kilóméteres bringás körre. A fizikai erővesztés után megvásároltam a lelküket egy dupla adag fagyival, s mikor már elégedetten, de kimerülten pihegtek, közöltem velük, hogy akkor én most megyek. Nem nagyon akartak csatlakozni.

A minap egy cikkben azt olvastam, hogy március 20-a a boldogság világnapja. Ugyanitt felteszik a kérdést az olvasónak, hogy kinek mit jelent a boldogság.

Elgondolkodom rajta én is milyen az, amikor boldog vagyok és mi is váltja ki belőlem ezt az érzést. Először csak  “földi” dolgok jutnak az eszembe. Például napok, - tudjátok, amikor minden úgy igazán összejön. Amikor kapok valami nagyon jó hírt. Amikor aznap mindenki kedves hozzám. Amikor kapok egy pozitív visszajelzést arról, hogy jól csinálom a munkám. Vagy egyszerűen csak végre újra egész nap élvezhetem a nap melegítő sugarait a hosszú tél után. Ahogy így átgondolom, milyen dolgok is tesznek boldoggá, arra a felismerésre jutok, hogy a boldogságom forrása egy sokkal mélyebb és emelkedettebb érzésből fakad. Ez pedig a hála.

Nógell Ürögi Klárával februárban ismerkedtem meg, amikor a Szülés, mint trauma címet viselő klubestünkön beszélgetőpartnerünk volt. Alázata, embersége, a belőle áradó harmónia azonnal megfogott. Pont emiatt kértem meg, hogy kicsit bővebben meséljen önmagáról, az útról, amit megtett! Emellett a szülési élményekről, a nehézségekről is kérdeztem, az anya és az apa szerepéről a folyamat közben! Őszintén és nagyon érdekesen mesélt is...!