Fél éve kaptam egy rendhagyó születésnapi ajándékot: repülőjegyet Londonba. Az uticél összefügg az adományozóval, hiszen Moncsi az egyik kísérőm az életemben, a másik meghatározó kísérőm pedig ott él, Anita barátnőm. Az ajándékozást megelőzte egy komoly tanácskozás, véleménycsere a családom és a lányok közt, mert egyesek arra tippeltek, hogy nem repülök el a gyerekeim nélkül három napra, két éjszakára, míg voltak, akik azt gondolták biztosan bevállalom. Épp emiatt Moncsi szorongva adta át a meglepetést, és meghagyta, hogy ha nem szeretnék menni, megérti, elfogadja, de felkészülhetek az elszakadásra, hiszem az még öt hónap...Én pedig úgy döntöttem, igenis megyek és kihasználom az alkalmat, hogy hét évvel ezelőtti állapotot éljek meg, amikor még nem a gyerekek körüli teendők töltötték ki a napjaim nagy részét.

Szerdára szabit vettem ki.  Húzós hónapok vannak mögöttem, de az előttem álló időszakra tekintve legalább ennyire feszes lesz a tempó. Kell a leállás, kell egy kis törés a feladatokkal teli napok közt, kell két mély lélegzet, egy kicsi a másból.

Én a szabiban a szabadnap előtti koraestét szeretem a legjobban. Ma is volt rohanás, úton voltam kora reggeltől, vártam a lelassulást, a játékot az udvaron  a kéthónapos labradorral és a gyerekkel. A nagy kézilabdaedzésen van, lesz egy kis idő csak úgy lenni.

Volt. Konkrétan a felsőm cseréjéig jutottam, amikor éktelen ordítást hallottam az udvarról. A kisebbik volt az. A hangjából ítélve rögtön tudtam, nagy a baj. Nem egy sírós gyerek. Eszeveszetten futottam ki a házból, cipő nélkül, át az udvaron, amikor is megláttam a teljesen véres arcú, fájdalmasan nyerítő gyereket.  A két tenyerébe folyt a vére. Folyt. A perc töredéke, amikor nyerítenél, de nem lehet, elfutnál, de nem szabad, eltakarnád a szemed, pedig oda kell nézned... borzasztó. Jelen lenni, az erősen vérző sebeket egy ezredmásodpercnyi idő alatt felmérni. Egy a szeme felett, mély, sebészet, egy az orrán, detto. Összeszorítja a szemét. Rettegve de határozottan szétnyitni azt, hogy a szemgolyója egyben van-e.  Egyben volt.

Néhány napja ünnepeltük a NŐNAPOT.  Nekem, aki egy elsősorban nőknek és nőkből formálódó közösségét alakítgat, különösen fontos ez a nap.

Nem volt ez mindig így. Számomra is csupán egy volt ez  a többi nap közül.Mára ez már az én ünnepem is, s összefüggésben van ez azzal, ahogy magát a nőiességemet élem meg. Mert már megélem. Szeretek nő lenni, büszke vagyok rá.

Szeretem a női lét  energiáit és ezen a ponton nem azokra gondolok, amelyeket elsőként társítanak vele.  Hiszek benne, hogy a női erő összetart, sebeket gyógyít, ellenfeleket békít, előre viszi a világot. Tanít, segít, ösztönöz, példát mutat. Változásokra sarkall, átrendezi a világ energiát és nem úgy, hogy férfi vehemenciával indul a harcba, hanem úgy, hogy a saját ősi, teremtő erejét kamatoztatja.

Tegnap este Alistánra érkeztünk Ivetával, hogy ott is beszéljünk a könyvünkről, és az anyasággal, a nőiességgel kapcsolatos gondolatainkról. Sokadik állomása ez az ,,Anyább" anyáknak, (amiért nagyon hálásak vagyunk) de minden helyszín maradandó, mindenhol akad egy arc, egy szó, amely emlékeztet később is milyen hangulat uralkodott a bemutató alatt. Nekem különösen érdekes találkozások ezek, mert szeretem fürkészni az emberek arcát, hiszen a mimikájuk többet mond ezer szónál. Ezért érdemes leginkább elindulni otthonról.