Rögtön az elején le is szögezném, hogy szeretem a görög embereket és úgy általában anyatigrisként kelek a védelmükre, ha valaki szidni kezdi őket.

Két fajta reakciót szoktam megfigyelni az emberektől: vagy szép emlékekkel felvértezve, rajongással gondolnak vissza a görögországi nyaralásukra és vendéglátóikra, vagy ítélkezően, nem ismerve őket annyit vágnak csak rá, hogy  „a görög az bizony lusta népség!“. Ez utóbbi vélemény esetében az ok  a nem ismerés. Itt élve közelebbről is lehetőségem nyílt megismerni a görögöket, életfelfogásukat, gondolkodásmódjukat és azt kell mondjam, hogy tetszik.

Két tizenéves leányzónak készültek ezek a ládikák, egy kikötés volt csupán, ne legyen túl „csajos”. Így a rózsaszínes varázslatosságok eleve kiestek, viszont adott volt két csodás erezetű, masszív fa doboz, amivel könnyű volt dolgozni.

 Azt mondják, hogy ha valamit először csinálsz annak élménye meghatarozó lesz a jövőre nézve. Kiderül szeretni fogod-e, vagy sem. (Hát az utazással kapcsolatban be kell ismernem, hogy nem emlékszem az első utamra, ami valószinűleg a kórházból hazafele volt. Bár ezután sem emlékszem rengeteg utazásra.)

Kiss Limpár Évi nyaralós sztorija után jöjjön végre az enyém  is, amelyet még július közepén ígértem meg a MNLJ Facebook oldalán.

Olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy bár még csak a nyár fele telt el, de már két horvátországi kalandot  is magam mögött tudhatok ebben az évben. Az utóbbi egy klasszikus, két gyerekes családi nyaralás volt, erről is írok majd egy másik alkalommal, hiszen a „téjkitízi és a nópara“ elvét követve számomra is pihentető volt az az egy hét, na meg az összesen 1500 kilóméter, amelyet   a  tíz és az  ötéves gyerekkeimmel tölthettem.

Az viszont, amiről úgy igazán szerettem volna írni, az az első horvátországi kalandom volt, melyet legjobb barátnőmmel, Ildivel éltem át.