Karácsonykor is, különböző megéléseink ellenére, vannak tapasztalatok, gondolatok, amelyek összehoznak, összekovácsolnak bennünket. Milyen, ha egyedül kell az ünnepet tölteni? Hányféle a karácsony? Mit érzünk egedüllétet vagy magány, akár társaságban is? De a kérdés legfőképpen az, mit tanulunk meg karácsonykor önmagunkról és a családunkról! Két írás, két szerzőtől...

Novemberben két munka közt volt egy kis szabadom és mivel Thajföldön voltam, a szabadságomat egy kis szigeten töltöttem. Koh Samet nem egy  turista paradicsom, ahol reggel gereblyézik a homokot és minden pálmafa úgy van elhelyezve mint az „exotikus paradicsom” képeslapokon. Kellemes hely ez, ahol mindenki teszi a dolgát, van napsütés, tenger és nyugalom.

Az egyik reggel zajra lettünk figyelmesek. Valaki dobolt és közeledett. A fő utca melletti étteremből kikukkantottam. Egy felvonulás félét láttam. Először azt hittem valami fesztivál van, de amikor a thai nyelvű feliratok közé angol is társult, rájöttem, hogy egy demonstrációról van szó. Mégpedig az egyhasználatos műanyag betiltásáért a szigeten. Kaptam én is egy vászontáskát, amint tovább haladt a csoport. Eszembe jutott, hogy előző nap egy forgatócsoport felkért minket, hogy álljunk egy fa alá és mondjuk, hogy „no plastic”. Megdícsértek, hogy jók voltunk. Mi meg csak bólintottunk és mentünk tovább.

 Nézem a nagyfiam arcát. Három éves múlt. Nem is annyira nagy, nekem mégis most tűnik fel a legjobban, hogy mennyire eltelt az idő. Pár héttel ezelőtt megszületett a kicsi húga és én ekkor tudatosítottam, hogy a kicsi fiam már nem kicsi. Ötször nagyobb fej, ötször nagyobb fülek, száj, szemek. Hosszú, nagyon hosszú lábak, kezek. Nevetek rajta, néha viccelődöm vele, poliphoz hasonlítom izgő-mozgó végtagjait. Ő pedig nevet. Gyermeki kacagással, teli szájjal, tiszta szívvel, csillogó szemekkel. Irigylem. Csak csodálom és irigylem. Irigylem ezt a gyermeki tisztaságot, amit benne látok s bár megmaradhatna örökre. Megvédeném a nagy világtól, ám tudom egyszer elmúlik ez a csillogó tekintet. Amikor majd jön az első igazi csalódás az élettől, amikor az élet pofon üti, amikor igazságtalanság éri… És én nem fogok tudni mit tenni! Nem tudom mindig megvédeni. Tudom. Talán nem is kell. Arra próbálom felkészíteni majd, hogy megoldja a nehéz helyzeteket. Erős személyiséget, kitartást, kemény vállakat akarok neki faragni, hogy elbírja az élet nagy terheit.

Hajnali három óra van. Ébren vagyok már, de szokásomtól eltérően nem ugrottam ki azonnal az ágyból, maradtam még egy kicsit. A szobában apró pici fények jelzik, hogy különös időszak ez. A sarokban egy szerény kis műfenyő áll, amelyet a kislányom díszített fel két hete, hogy meglepetést okozzon nekem. Sikerült és cseppet sem bántam. Noémitől sokszor kapok olyan dolgokat, amelyekre igazán vágyom és ő ezeket mindig megérzi.

A bejárati ajtó előtt is égve hagytam a rénszarvasszán dekorációt, a fénye bevilágítja az udvar egy részét, a szobám ablakából is jól látom. Néha hagyom, hogy legyőzzem magamban a racionalitást. Pedig tisztában vagyok vele, hogy ez felesleges energiapazarlás, s aki ismer tudja, hogy a mindennapokban én is ezeket az elveket vallom. Most mégis hagytam mindent tündökölni. Nincsenek ésszerű miértek, talán csak annyi, hogy úgy kell nekem most ez az ádventi ragyogás, mint a levegő, s egy kicsit azért  is, hogy az év további részében én ragyoghassak, vihessek fényt mások életébe, legyen miből táplálkoznom, erőt és fényt gyűjtenem.