Nézem a nagyfiam arcát. Három éves múlt. Nem is annyira nagy, nekem mégis most tűnik fel a legjobban, hogy mennyire eltelt az idő. Pár héttel ezelőtt megszületett a kicsi húga és én ekkor tudatosítottam, hogy a kicsi fiam már nem kicsi. Ötször nagyobb fej, ötször nagyobb fülek, száj, szemek. Hosszú, nagyon hosszú lábak, kezek. Nevetek rajta, néha viccelődöm vele, poliphoz hasonlítom izgő-mozgó végtagjait. Ő pedig nevet. Gyermeki kacagással, teli szájjal, tiszta szívvel, csillogó szemekkel. Irigylem. Csak csodálom és irigylem. Irigylem ezt a gyermeki tisztaságot, amit benne látok s bár megmaradhatna örökre. Megvédeném a nagy világtól, ám tudom egyszer elmúlik ez a csillogó tekintet. Amikor majd jön az első igazi csalódás az élettől, amikor az élet pofon üti, amikor igazságtalanság éri… És én nem fogok tudni mit tenni! Nem tudom mindig megvédeni. Tudom. Talán nem is kell. Arra próbálom felkészíteni majd, hogy megoldja a nehéz helyzeteket. Erős személyiséget, kitartást, kemény vállakat akarok neki faragni, hogy elbírja az élet nagy terheit.

Hajnali három óra van. Ébren vagyok már, de szokásomtól eltérően nem ugrottam ki azonnal az ágyból, maradtam még egy kicsit. A szobában apró pici fények jelzik, hogy különös időszak ez. A sarokban egy szerény kis műfenyő áll, amelyet a kislányom díszített fel két hete, hogy meglepetést okozzon nekem. Sikerült és cseppet sem bántam. Noémitől sokszor kapok olyan dolgokat, amelyekre igazán vágyom és ő ezeket mindig megérzi.

A bejárati ajtó előtt is égve hagytam a rénszarvasszán dekorációt, a fénye bevilágítja az udvar egy részét, a szobám ablakából is jól látom. Néha hagyom, hogy legyőzzem magamban a racionalitást. Pedig tisztában vagyok vele, hogy ez felesleges energiapazarlás, s aki ismer tudja, hogy a mindennapokban én is ezeket az elveket vallom. Most mégis hagytam mindent tündökölni. Nincsenek ésszerű miértek, talán csak annyi, hogy úgy kell nekem most ez az ádventi ragyogás, mint a levegő, s egy kicsit azért  is, hogy az év további részében én ragyoghassak, vihessek fényt mások életébe, legyen miből táplálkoznom, erőt és fényt gyűjtenem.

Pár évig olyan országban éltem, ahol államilag nem volt karácsony. Természetesen tudtak róla, hogy létezik, mert az üzletekben volt karácsonyi dekoráció, de nem ünnepelték. Karácsonykor általában dolgoztam. Az egyik kolléganőm rénszarvas agancs fejpánttal a fején vizsgáztatta a diákokat, egy másik kollégám kiosztotta a karácsonyi dalok szövegeit tartalmazó lapokat, hogy az egyetemi tanárokat szállító buszon rázendíthessünk az ünnepi dalokra. 

Emlékszem bevásárolni voltam egy multiban, ahol a „We wish you a Merry Christmas” c. örökzöld szólt. Örültem neki, hogy ünnepi hangulatot próbálnak árasztani a boltban, aztán rájöttem hogy ez az egyetlen karácsonyi szám, amibe beleinvesztált a bolt és ez ment körbe körbe. Mire a kasszához értem arra lettem figyelmes, hogy a bevásárlók a dal ritmusára tolják a kocsit.

Ma a pincénkből felhoztam néhány karácsonyt idéző giccset és kitettem a polcokra, talán még gyertyát is gyújtottam volna, ha találok öngyújtótJ. Már ez is jelzés, hogy itt van a tél, itt van újra és felnőtt életem újabb éve ér véget hamarosan. Még sosem éltem meg egy évet sem ennyire hosszúnak, tartalmasnak, csodálatosnak, kielégítőnek, tanulságosnak. Boldog ember vagyok, és ezt ma, a nagy várakozás visszahúzásra késztető időszakában, végre ki is merem mondani!