- Ne mááááá!- mondja a másodikos lányom, miután bejelentem, ma úgy fogunk működni, mintha iskolában lenne. Órák szerint vesszük a tananyagot, lesz szünet, és most én leszek a tanító néni.

Sokkol a reakciója a játéknak beállított házi iskolásdira. Csalódott vagyok, hogy előre leszólja. Pedig diplomám szerint én is tanító néni vagyok, márcsak megbirkózom a lányom oktatásával! Próbálom elhitetni vele, hogy amolyan Jean-Jacques Rousseau veszett el bennem, de Csenge esélyt se ad a bizonyításra!

- Hiányzik Zsófi néni!- mondja csalódottan, és leengedett vállal kimegy a szobából.

Hát ilyen a karantén!

Még el tudok aludni, és ez jó. Mindig is remek alvó voltam, de ha stresszes napokat élek, vagy nagyon pörög az agyam, nyugtalanok az éjszakák. Most elalszom. Azonnal. Ledarál az egész napos figyelés, az ingeráradat, ami a világból érkezik, az álhírek, hanganyagok, amik a közösségi felületeken érnek utol. Talán megnyitni sem kellene, de az emberben akaratlanul is ott dolgozik, hogy mi van, ha fontos, ha pont ebben lesz majd valami életmentő tanács. Aztán persze a legtöbbször eget verő baromság az egész. Mintha mindenki elveszítette volna a józan eszét.Elalszom, de rövidebbek lettek az éjszakák. Hétvégén is felébredek hét körül, visszaaludni pedig már képtelen vagyok. Pár másodperc és beszippant a valóság, kattogni kezd az agyam. Mi lesz velünk? Magával sodor a járvány, vagy pont mi leszünk, akiket utolér isten kegyelme? Belenéznék a varázsgömbbe: jó lenne látni magunkat júliusban… Vagy talán jobb nem is tudni, mi vár ránk az elkövetkező hetekben.

Hrbácsek-Noszek Magdaléna felhívását elfogadva néhány felvidéki írva gondolkodó, gondolkodva író nő gondolatait olvashatjátok mostantól  sorozatként a mertnoneklennijo.com oldalán. Szeretnénk egyfajta rendhagyó naplóként megosztani veletek azokat a gondolatokat, félelmeket, kérdéseket, s talán válaszokat is, melyek eddig főként bennünk dolgoztak és úgy gondoljuk róluk, másokat is érdekelhetnek ebben a most kialakult zavaros és hangos világhelyzetben. A sorozat nyitó írása Magdáé, az enyém, amelyet szintén ma töltöttem fel, a második. Hamarosan újabb írások következnek. Olvasni mindig jó, most talán több időnk is lehet rá. És gondolkodni, rendszerezni, persze csak is fejben és lélekben. :-)

Felkészültél? Vásárolsz? Megpakoltad az éléskamrád? És az házipatikád? Feltöltve?
-Á, dehogy! Már csak nem dőlök be az efféle háborús-övezetnek nyilvánított forgatókönyvnek!
Zajlott az élet tovább. Az álhírek, a riogató kisvideók kibillentettek. Még mindig az fókuszált a hírekben, hogy a kínaiak hogyan étkeznek, és, hogy a “kínai veszedelem” oly távoli. Ne is menj a kínaiba kajálni! – figyelmeztetett a nővérem, mert tudja, mennyire szeretem. Fittyet hányva a jogos-jogtalan figyelmeztetésnek, továbbra is megebédeltem itt.

Március 16 hétfő reggel van. Home office. De jó nekem, gondoltam elsőre, aztán az otthon kényelméből végzett munkához hozzáadtam, hogy két gyerekkel vagyok otthon akik vitázni (verekedni ) fognak, tanulni kell velük, mert a lecke online is jön, éhesek lesznek nullahuszonnégyben, miközben én telefonon, mailben oldom a munkahelyi feladatokat és akkor egy kicsit (nagyon) bepánikoltam. Aztán a konyhaszekrény pultjának támaszkodva ittam egy pohár vizet és ahogy az üvegpohár falán át rámvilágított az ablakból beszűrődő fény arra gondoltam: mégis, de jó nekem!!!

Annyi minden látszik most átrendeződni. Megváltozik az ember értékrendje, a kívánságai, a vágyai. Ugye ti is így élitek ezt meg?

Néhány hete még rohadtul sajnáltam magam. A húsvéti ünnepek alatt Velencébe és Padovába készültünk a családdal és a barátokkal,  a nyaralás előlege be van fizetve, az ősszel New Yorkba készültünk a barátnőkkel , egy végtelen világutazásként akartam megélni a negyvenedik életévemet, mert az ilyet csak így szabad és csak így lehet és eszerint is rendeztem azt el, majd az élet hirtelen mindent elvett, bizonytalanná tett, pedig valójában meg semmit sem vette el, ami igazán számít.

Tudjátok, egy jó ideje érzem már azt, hogy ez, amiben és ahogy élünk, nem fenntartható, nem normális, nem lehet többet elvenni a közösből, mint amennyit beleteszünk. Hogy olyan kevésnek elégnek kellene lennie, vagyis nem is kevésnek , sokkal inkább az egyszerű dolgoknak. Mi ezeket már nem is látjuk, pedig egy konfortos élethez is elég lenne egy kis ház vagy lakás, egy pici kert, egy kis autó, néhány öltözet ruha, akár mind egyszínű, kit érdekel, úgyse annak kellene számítania. Mi meg csak hajtunk, szebb legyen, jobb legyen, nagyobb, újabb, divatosabb, menőbb, be kell utaznunk a világot, látni, megélni mindent, mert aki semmit se lát, az nem is él, közben meg itt megy el előttünk az élet, itt van az élet, benne vagyunk, csak túlnézünk rajta ostobán a szebbre, a jobbra, a másra vágyva.