Jó ideje gondolkodtunk már azon, hogy sok más bloggerhez, youtuberhez hasonlóan mi is megosztjuk veletek a havi kedvenceinket. A legjobb, legkedvesebb pillanataink, élményeink, dolgaink felidézésében hatalmas segítség volt a májusi fotós kihívásunk, amelynek hála az átlagostól  több kép készült az életünkről.

Íme néhány az én abszolút májusi kedvenceimből: 

Hogy milyen volt a kapcsolatunk a gyerekek előtt? Fogalmam sincs...olyan régen vannak gyerekeink, és én olyan régen szeretem ezt! Ahogy a férjemet is, pedig a mi házasságunk sem csak játék és mese!

Őszinte leszek. Gyermekeim harmadik születésnapján megláttam a fényt az alagút végén. Végre mehetnek óvodába, s én kiszabadulok! Pedig gyakran megfordult a fejemben, hogy magántanulók lesznek, de a három év alatt megváltozott a véleményem. Én biztos nem fogom őket tanítani.

Mint minden, az óvodás évek is közösen zajlottak, egy intézménybe, egy osztályba jártak. Valahogy úgy alakult, hogy soha nem mentek egyedül a három év alatt. Mindig egyszerre voltak betegek. Ugyanaz a legjobb barát, ugyanaz az öröm és bánat érte őket minden nap.  A csoporttársaik  mintha egy személy lennének, Ikreknek vagy Emibarbarának hívták őket. Szerencsére a tanító nénik külön tudták választani őket. Nem ültek például egy asztalnál az étkezőben, nem álltak egymás mellett a sorban. Bár jó érzés lehet, hogy van,  aki mindazt átélte amit a másik, maximálisan megérti, én azért aggódtam, hogy fog így az individualitásuk, a saját személyiségük  kialakulni. Mindig nagy örömmel töltött el, ha nem ugyanazzal játszottak például, mikor értük mentem az oviba.

Voltak próbálkozásaim. Vettem például különböző cipőket, papucsokat, más frizurát csináltunk, de a legtöbb esetben gyermekeim mégis nagyon hasonlóan néztek ki. Próbáltam külön programokat szervezni nekik, de ezek a helyzetek mindig rosszul végződtek. Féltékenységi rohamok, felesleges érzelmi kirobbanások követték őket.

Fordítva vagyok bekötve, mondják. Nézem körülöttem az embereket, akiket a karrier, a hatalom, a pénz, a felfelé törekvés hajt, s nem értem őket. Nem tudom eldönteni, hogy boldogok-e, vagy csak elhitetik magukkal a boldogságot, mivel a pénzük által meg tudnak venni szebbnél szebb dolgokat. Vajon megállnak-e egy pillanatra is hálát érezni azért, hogy itt vannak, hogy kék az ég és virágzik az orgona? Vagy csak az foglalja le őket, hogy tudnának minél többet elérni.