Ádvent második vasárnapján háromnegyed háromkor kelek. Hallkan surranok végig a szobákon, le a lépcsőn, majd a konyha és a nappali közt félúton megállok.

Az este levetett ruhadarabok a földön, a kanapén.  Egy stikában elmajszolt csoki papírjait vélem felfedezni majdnem elég gondosan elszúrva. A vizespohár a tévé előtt, a mandarin héja a konyhaasztalon.

Kezdődik. Minden évszakban megtalálom a szépet, de a december akkor is az abszolút kedvencem.

Szerintem elképesztően fontos, hogy az apaságot megéljük. Ott kell lenni, csinálni kell. Egyedül, úgy, hogy a másik munkában van. Konkrétan kötelezővé tenném!

Néhány hónappal ezelőtt betértem a város kedvenc játékboltjába, hogy szülinapi ajándékot vásároljak az unokaöcsémnek. Hogy ne térjek haza üres kézzel, a lányoknak egy-egy Schleich játékkatalógust hoztam (ingyen volt, ez itt a dolog okosmamis része), mivel imádják a lovas dolgokat.

Nem vagyok egy cukrászdás típus, gyerekként se voltam sokszor. Mondjuk, hogy egy kezemen meg tudnám számolni mennyiszer. Az anyukám viszont szokta mondogatni, hogy beszorult, mint Ságvári a cukrászdába. Na, én beszorultam, egy talán még nem igazán tipikus szerepbe! Anya vagyok, apaként. Háztartásbeli, azaz aki otthon maradt, vagyis ez is, az is. Részletezem.