Hat évvel ezelőtt egy ősz végi napon elhatároztam, hogy újra visszahozom az életembe az írást, amely gyerekkorom óta a legnagyobb szenvedélyem volt.

Tele voltam kreatív energiákkal. Hogyne lettem volna?  Megvalósítva az egyik legnagyobb álmomat beköltöztünk  a saját házunkba és én elkezdtem a házból igazi otthont varázsolni. Az idillikus képet tovább gazdagította az, hogy az ötévesem igazi társam volt minden általam kitalált marhaságban, így még jobban élveztem ezt az egészet.

A cím annak az üzenetnek a szövege, amit vasárnap kaptam. Tegnap az egyik legrégebbi barátom édesanyja hunyt el. Gyorsan történt.

Vasárnap reggel három óra. Tudom, másoknak ez még hajnal vagy éjszaka, de nekem bizony most indul a nap.  Tegnap estére sikerült ádventi, ... na jó, mondjuk ki: KARÁCSONYI hangulatot varázsolni a ház nagy részében. Reggel még nem gondoltam volna, de aztán akadt délutánra egy segítőm (köszi anyu) és így sikerült a csoda. Nincs is erre az egészre jobb szó szerintem és ez az, ami engem Ádvent időszakában minden  hajnalban  reggel kilök az ágyból és lekerget a nappaliba.

A szekrényből előveszem a legszebb, legféltettem Villeroy csészémet, hogy abból kortyolhassam a nap első risrettoját.  Bekapcsolom a fényeket ( sok van) és átadom magam a csodának.  Nehéz leírni ezt a fílinget. Úgy képzeljétek el, mintha nem csak a két szemetekkel, de az egész testetekkel éreznétek és látnátok a szépet és  szívnátok be azt magatokba. Így érzem magam én is. Karácsonyi pizsamában, manós zokniban, kezemben a karácsonyi porcelánnal, benne az én saját csodámban, hajnali háromkor.  Ebben az évben is sikerült egy piros, fehér, zöld  meseországot teremtenem. Mikor elkészültünk, mondtam a lányaimnak, az ilyen dolgok teszik a házat otthonná. Ezek a csodák, a hangulat, az illat, az apróságok. Szerintem ennek az egésznek a megteremtésére csak a nők képesek. Mi tudunk a semmiből is sütni, főzni, díszíteni, alkotni.  Ez a mi szupererőnk.

Művész. Nagy Marikát sokan a szövés kapcsán ismerik. Oktatja, műveli a fonalak mesterségét, amelyet már a szemináriumon is megmutatott a hölgyeknek. Vele beszélgettem egy általa indított kezdeményezés kapcsán, amelynek célja, hogy beteg gyermekeket ápoló családokon segítsen.

Van egy tartozásom. Két nővel ültem néhány hete és hallgattam őket. A közös történetüket. Akkor azt hittem ez az írás jóvátétel nekik, ma azt gondolom ez a cikk egy komoly tabutéma újragondolása. Mert ki kell mondani, hogy nők és férfiak is vannak, akik úgy szedik áldozataikat, mint a tömeggyilkosok, csak ők nem a testet, hanem a lelket gyötrik. Az egó, a nárcizmus, megannyi pszichopatológiai eset  "áldozata" él köztünk halkan,  mert a történetét vállalni képtelen( túlságosan fáj neki), vagy azt megalázónak tartja, és nem osztja meg.(Ne is derüljön ki, hogy ilyen butus voltam.) S vannak, akik benne maradnak a kacsolatban, mert hinni akarnak a csodákban!