Már hetek, sőt, ahogy számolom hónapok teltek el azóta, hogy megírtam eszmefuttatásomat a cukormentes napokról. Néhány komoly felismerés után, jelentem, van élet a cukron túl.

De kezdjük az elején!

Ha az ember lánya éveken keresztül él úgymond szemmel nem látható krónikus betegséggel, akkor megtanulja titkolni azt, ami persze nem olyan nehéz. Ránézésre senki se tudná megmondani, hogy valaki ilyen betegséggel küzd- e, vagy sem. Persze más, ha valaki veszi a fáradtságot és oda figyel a másikra, akkor persze észre veszi, hogy valami nincs rendben.

Szombat reggel volt. Álltam a futópadon,  szokásos „pihenő napomat“ nyomtam, 15 perc kocogás, majd 20 perc HIIT futással tovább . És csak futottam, ahogy mindig.

De most valahogy üresen, nem lebegett semmi cél előttem, miért is vagyok én itt.

Tényleg miért is vagyok én itt?

A jobb lábam zsibbad, a jeggyűrűm majdnem lecsúszik a kezemről, kifogytam belőle.... 35 perc lenyomva. Megállt a gép, körülnéztem, vettem egy nagy levegőt és leszálltam. Az egészről. Ott, akkor tudtam,hogy vége, nem folytatom tovább.

Nem tudom  ki vagy, s már nem tudom,  ki vagyok. Mikor rám találtál, porba hullva, meggyalázva, én már rég nem ismertem saját magamat sem, csak azt éreztem odabenn, mélyen a meggyalázott, földre rugdosott testemben, hogy még egy nap és meg fogok halni.

Akkor jöttél  te.  Ártatlanul, nyílt tekintettel,  rajtad  az agyonhordott ballonkabátod.  Nem, ez nem az a   rosszfiús fekete bőrdzseki volt, mint amihez hozzá voltam szokva.   Lehajoltál mellém, odanyújtottad a vasalt, kockás textilzsebkendődet, hogy töröljem le az arcomat.

Szóval ott tartunk, hogy nyomom ezerrel, de nem tudom merre tovább. Mármint a diétában, a fitnessben és lassan az egész életemben.